Tartalom

Előszó

     Mozo már tudja. tudja a válaszokat a kérdéseire, persze, csak abban az esetben, ha valóban létezik az a tudás, amiben bízunk, de bizonyosságot sohasem szerezhetünk róla.
     Legtöbben talán mind a mai napig Csíkszeredában emlékeznek rá, s legtöbben talán ezen a kedves becenéven. Nem tudom, Magyarországon szólították-e így a barátai, vagy ez csak a szülőföld kiváltsága, szeretete maradt vele szemben. 24 évesen belemerevedni az örökkévalóságba, sok apró, "földi" kérdezz-feleleknek megváltoztatja az értelmét és jelentőséget ad a múló gesztusoknak, amelyek így emlékbe kövülnek.
     Molnár Zoltán verseit először a marosvásárhelyi Mentor Kiadó adta ki, az előszót a pécsi egyetemi tanár, Perczel István írta. A kötet címe Az utolsó előtti mosoly. Az "utolsó előtti", vagyis az, amit az ő "privát indiszkrét líratragédiája" még megmutat az embereknek, mert az utolsó, a legutolsó már nem földi és nem életmosoly, hanem az elmúlás pillanatának maszkja. Zoltán versei - írja Mozo tanára - "csak helyzetjelentést adnak egy, a múlandósággal és az örökkévalósággal, a szenvedéssel és a vigasztalással, a világgal és a Teremtővel birkózó lélek állapotairól vagy még inkább állagáról. Attól hiteles, keresztény versek ezek, hogy a vallásos máznak vagy szentimentalizmusnak, vagy spekulációnak, vagy szokványos hitnek még árnyéka sem férkőzik hozzájuk".Rosszul vagyok, rosszul vagyok kezdetű verse tulajdonképpen cím és keltezés nélkül maradt.

"Rosszul vagyok, rosszul vagyok
Nem is élek, nem is halok[...]
Örök vagyok, de halandó
Percenkénti elmúlandó
Nemis érzek, nem is látok
Nem is ülök, nem is állok
Azt sem tudom, merre vagyok" [...]

     Mert törvényszerűen elmaradnak, elfogynak a szavak, amikor már nem lehet közölni velük a végső, a legeslegvégső érzést, gondolatot, ha van még valami ilyen a kiszikkadt élethatáron. "Leszek zajnak csendessége, apró résznek teljessége" - írja Mozo utolsó üzenetként, mintegy megelőlegezve a majdani rá emlékezés "helyeit", mert ő talán megértette, hogy az elmúlás könyörtelenül elkoptat szót, gondolatot, embert... hacsak föl nem idézik az emlékét.

Torzó

Csak béna kísérlet
a láthatót mérni
túlélni önmagunkat
s feledésbe merülni


A lehetetlent érteni
fürkészni bagoly-szemmel
sírni az öröklétért
igenre felelni nemmel:


hogy minden szavammal igyekszem
megértetni, mi éget


hogy nem látom, de bennem él
érzem a Mindenséget.

Az utolsó előtti mosoly

Este lehajtott zászlóival
mint aki kivégeztetett
megérkezik a virágok őre
a gödörből szabadult meghaltaké.


A trombitaszó eggyé habarja
négy égtáj elszórt csontjait
nyugtalan rímekké kovácsolódnak
szétkaszabolt, kacagó húsok.


Mert aki ismeri nevét az éjnek
s kereszteli a megholt csecsemőket
nem talál bennem sehol nyugovásra
elveszett színei bennem omolnak.


Földből kisarjadt, felburjánzó lélek
betévő falatja őrülten nagyoknak
borzong csak csöndben, meghal az ég is
ércsomópontján rozsdapenge játszik.


Véget nem érőn, ó, végeérhetetlen
árnyékom rettegi Isten haragját
számomra éled a csüggeteg végzet
életem, mint keszkenőt, kivasalja.

(Rosszul vagyok, rosszul vagyok...)

Rosszul vagyok, rosszul vagyok
Nem is élek, nem is halok
Nem is eszem, nem is iszom
Gondolatom tologatom
Nem is iszok, nem is eszek
Álló nap csak teszek-veszek
Jobbról balra, balról jobbra
Egyik helyről a másikra
Métely vagyok virág vagyok
Magam ölök magam halok
Kétely vagyok de halovány
Bizonyosság haló nyomán
Rózsával befutott rácsok
A magánytól ázok-fázok
Kilőtt puska, holt katona
Királyleány lába-nyoma
Elhasznált ember-elemek
Ha kifogyok feltöltenek
Ha elesek elföldelnek
Ha felálltam, megsegítnek
Örök vagyok de halandó
Percenkénti elmúlandó
Nem is érzek, nem is látok
Nem is ülök nem is állok
Azt sem tudom merre vagyok
Parányik vagy nagyon nagyok
Érzéseim? Ha nincsenek
Drága pénzen még vehetek
Az árus is megmosolyog
Rosszul vagyok, rosszul vagyok.

Leszek zajnak csendessége
Apró résznek teljessége.

(Könnyben született mostoha álmok...)

Könnyben született mostoha álmok
ne fussatok ha rátok találok

szálljatok alá hátán a dérnek
álmodjatok meg hófehérnek

vitorlázzatok angyal hátán
szárnyaljon veletek szárnyatlan sátán

imádságként vegyenek szájba
köpjenek sárba ízig-rágva

mankós jambusként lábatok botoljon
kívánom házatok összeomoljon

sorsotok legyen kígyó sorsa
meg - megújulva és megbomolva

bőrötökhöz nőtt Nessus - inget
vetkőzzetek le, hófehéret

s milliószor megismételve
Holdként fogyva majd újra kitelve

marcangoljátok rút sorsotok
mert viselnetek kell s nem ledobnotok

marcangoljátok esendő sorsom
mert viselnem kell és nem ledobnom

titeket, ó álnok álmok -
fussatok el, ha rám találtok!

mert idegen szavatok, szegények vagytok
mert megfontoltan rombolni akartok

leütni, fojtani, megölni végre
színeim festeni hófehérre

lendületemet bepalackozni
gondolataim elraktározni

bezárni orvul egy szűk világba
felkészíteni kínhalálra

megtartani csak magatoknak
térdre kényszerítő hatalomnak

mindegy, hogy élek vagy nem élek -
féljetek tőlem, mert én is félek!

féljétek a kezemben villongó késeket
féljétek agyamban a titok-értéseket

féljétek Gorgó-arcom, sárkány pillantásom
bújjatok, mert kit látok, karddal összevágom!

fussatok északnak rohanjatok délnek
melegét a nyárnak hidegét a télnek

öltsétek fel pajzsul, nem fog rajtuk kardom
sebzett képzeletem kell majd eltakarnom.

ezért gonosz álmok éltek vagy nem éltek
fussatok felém, hogy eresszelek szélnek!

A tétova téboly

Néha olykor mindig a valóság útja
mondd végig mondassék dicsőség a múltra
a tétova téboly nem épít nem rombol
kórkép mely elválaszt késő-másmagunktól


A győzelmes úton megállnak de későn
jólfésültség-nyomok fésűfogas vésőn
a tétova téboly nem épít nem rombol
politikus-mosoly mutációs kontroll


Fallisztikus bomba egyirányú Hádész
mindvégig mondassék bús aszklepiádész
a tétova téboly nem épít nem rombol
torz vigyort ragaszt ránk félsötét középkor.

Divina melancholia

Napnyugat. Alkonyi fényben alusznak az angyalok, íme
zöld koronát fon a homlokodon remek íve a lombnak,
árnyai lomha ebeknek az udvar ölébe omolnak,
hallgat a csend, mikor egybefonódik az égi zenével.


Mind elalélnak a régi virágok az őszi sötétben,
kelyhüket oltja az ünnepi trombitaszó, s mosolyoddal
felgomolyog hideg éjjeli pára, leszáll eme álmos
szívre, mely álnokul ontja az élet ezernyi sugárát


szerte e romlott testben, a hús bús temploma mélyén,
isteni kéz kifaragta szoborban, a vérerek útján.
Léha levéltömeg alszik a földön, s hullnak a szélnek
szárnyai is; csak a vén toronyóra szemez veled, édes.

Önéletrajz

Combhajlatokba beles gyakorta
járja a lélek át meg át
felsebes dobogás az aorta
lecsípi földre lőtt angyalát


tojásmagányba csomagolja már
berekeszti a tespedő éj
elhullt szívére páncélmadár
nem rozsdás szabadságfekély


magába varrja ingerét
idegen kígyót zaboláz
babonaterhes test a rét
szederjes fát növeszt a láz


belezuhog a létbe néha
gyógyítja kimustrált udvarát
reménye vak cédája léha
ébrentigrise alvarák

A lázálomgyártó

Élnek az éden angyalai, ha a
madarak öntött vasszíve fárad,
sötét, síró vadak izzadtsága ég,
mécses és máglya, úgy lángol a lázuk.
Ekkor betoppan és harap az égre,
mutatja magát az esendőségnek,
mint partravetett hal, tátog a lelke,
s levegője, mert ő maga álom,
keserűségében gyökér és lábnyom,
mert könyörtelen és kérlelhetetlen,
és mint akit folyton hámoz az élet,
úgy megy elébe az isteni trónnak,
nem gondterhelten, de felszabadultan.
Míg csörren a tallér, a Napot füröszti,
s csomagolja az ollót, mert éles a mának.
Őrzi, mi ömlik a szívén keresztül,
megőrzi, mert érzi, hogy kötelesség.
De ha támadnak és felmeredeznek
az ébrenlét fürge kiskatonái,
s kibomlik, kifeslik a leplező héjból
a rém soha el nem haló csemetéje,
a romlás lepkéje, pillangója vérnek,
akkor a jövendő merő borzalom lesz :
a Semmiben ragozva bomló esetlegesség,
s erővel berekesztett, felkiáltó lét.

Prológus

A szó oly értelemszerű,
hogy felfalja csilló nyári nyű,
s a tóparton lassan elhaló
Trója és görög faló.



Buffon és egy buffaló,
két lény, de egymásra hallgató
mert válluk' nem nyomja terüh:
a szó ily értelemszerű.

Három szonett

I.

Az ember az, amit eszik
amit elgondol és leír
a tettet érvek éltetik
de érverésre nincsen ír

egységben mégis megmarad
feszítse bármilyen erő
a tömegvonzás lelke rab
és nem a mozdulatlan kő

nem bontja meg frigyét sosem
az elképzelt s a létező
összefonódik csendesen

szellem és világegyetem
mezsgyéje mágneses mező
vonzása virág szívemen.


II.

Vonzás a virág szívemen
mélységet hálóz szarkaláb
az éjszakát megrendelem
szülje meg fényes hajnalát

egyre lassuló zuhanás
és bágyadt felemelkedés
minden szenvedély más és más
arcomra könnyű karcot vés

tapsolnak, hogyha elbukok
kéjsóvár arcuk lázban ég
"az a bűne, hogy létezik"-

mondják, bár nincs rá semmi ok
feltételezni: itt a vég
s a természet levetkezik.

III.

A természet levetkezik
mert örök ideje lejárt
elfutó szellő keze int
törli a vándor lábnyomát

eszmélkedésre képtelen
az állatnép s ott meglapul
hol megcsillan a végtelen
holdsugárzás és lomb lehull

a nyáj felkölti pásztorát
a fiastyúk göncölön el
a nap helyén hűlt jégverem

de isteni kéz rendez át
rombolása nem esztelen
nyomában új világ terem.

Megingathatatlan ingatlan

Az adók eladhatatlanok
fejemre csendnek púpja nő
a hashajtók hajthatatlanok
az ének elénekelhető:

"Bankban a bankók / fából fajankók"

Te vagy a dolgok hányada
két sín között te vagy a vágány
te állsz a dolgok kútfejénél
te állsz a dolgok hányadánál.

Ez ádáz s velőkig ható
kiköphető és elkoptatható
a fazékban politika fő
csínjával elviselhető
ha a cseppből nem lesz tó
s az ingatlan megingatható.

Te vagy az épület fölöttem
s az állványok között a bálvány
a csendnek ágán a szívem ül
énekel, majd elcsendesül.

Ez már mindent átfogó
és egymástól elhatároló
a csendben fészket üt a tény
a szűzi, szent és keresztény:

"Fából a bankók / bankban fajankók"

Apró cseppekből lesz a tenger
te vagy a márvány vágányállvány
az ingatlan megingathatatlan
s te ott állsz a tények harmadánál.

Az éj karmokat hint el benned

Az éj karmokat hint el benned
szemedből sárkányfogak nőnek
mementói a múlt időnek
és fájdalmaid megkövülnek.

Angyaljaid vérzékenyek
mert jázmincsokrot vacsoráznak
lágy tenyeredbe tenyerelnek
északi fénysugárban áznak

míg nedves rímben kivetülsz
konokul megemészt a tűz
magukba mélyednek a szentek
és rád mosolyog az égi szűz.

Mint ódon harcos a várároktól
melyet gyűlöl, bár maga ásta
megválsz árvalányhajadtól
árva lényedet hagyva hátra

lábnyomaidban liliom terem
a tüskék hálája elkísér
és szád szögletében felburjánzik
mosolycsíkként egy cseppnyi vér.

a "repültek még" kozmikus kategória

szélmalomtajték zsebemben a megsebzett égbolt
idillikus felhőivel szélmalomtájkép régvolt
szellő ecsetsurrogása az alkonyt bíborra festi
összefonódó vizek s földrögök hullámzó esti
kompozíciója lepelként redőt vet befedi a tájat
lüktető élet a szívem elnyúló felboncolt állat
testem csillag könnye harmat vére ha csöppen
szétnyitom tenyerem madár a világ s kiröppen

If only tonight we could sleep

Bárcsak ma éjjel elfekhetnék
egy virágkoporsóban
bár elragadna a lét varázsának
végtelen zuhanása


Bárcsak sötét - mély vizekben
süllyedhetnénk alá
lélegezve
levegőzve...


Majd egy csillagszemű
angyal jönne értünk
és éreznénk,hogy eltemet,
hogy bársonykezébe férünk


és az eső siratná
amint arcaink tovacsúsznak
és az eső siratná


hogy vége lesz...

Tájkép történéssel

Hattyútoll-labda hull a tóba
farkasszakállat növeszt az erdő
lebegő alkony a csillagokban
mennyei arcon szappanhab-felhő.

Tájkép, kiolvasható belőle
hány halálom lesz majd nékem
hogy ki tart velem a poklok mélyén
és van-e pártolóm fent az égben.

A kakas éjjel kukorékol
tudom: felhőim lekaszálják
hattyúdal-labdám a tóba fullad
farkasszakállban szúrnak a szálkák.

Történet: benne foglaltatik
mennyi a bűnöm és van-e rá mentség
hogy mennyi a holt anyag belőlem
és maradt-e kevés elevenség.

Szemtanúk szerint eljött a nappal
bagolyköpet ragadt az égre
látható: mindent megemésztett.
Enyészet. Pusztulás a vége.

Vonzás és hatalom

Hulló madárcsattogás napviharban,
megremeg baracksárga öblös hangjától
fekete holdéj, mély katona, zene, kar
hatalom s fejetlen menekülés.
Kiemelték a halott koporsóból
- még szakálla nő -
újbóli feltámadását már nem éli meg :
a tudat maghasadása zuhog és véget ér.
Szomorú, képnélküli fény
áthatol a Páncélemberen.
Mondd, mit érlel, mit főz a vihar
szürke kabátjában?
Minden északi pólus őbenne térül,
és tőből beleszakad a piros magányba.
Körkörös évek a fák a koponyáján,
és szolgák az évek, s a napdarabontok,
hiába aratják termetes növésük bús falatjait.
Ő a remény veszett karikatúrája :
csak hörög benne a csapdába ejtett állat,
és dologi viszonzásban körülöleli.
S marad a természet örök koronája,
emberi szépségben tündöklő, felismert erő :
a Páncélember sértő vértjét felölti,
így nem árthat,s nem robog át
tértivevényes pillanatában
rajta ütés soha, noha sohasem.

(Lélekfalók árkot ásnak...)

Lélekfalók árkot ásnak
Halálomul megkínoznak
Vad lélekzabálók.


Etno-üstbe csontom dobják
Szívemből vett vérem isszák
Etno-poharakból.

Sasok májamra lecsapnak
Vádként vadul marcangolnak
Gonosz sasok módján.


Lélekfalók árkot ásnak
Sasok hitemre vigyáznak
Rendületlen hittel.


Lélekőrök, szárnyas bajok
Elmúltak már, otthon vagyok
Otthonom az árok.


Igaz hitemre vigyázok.

közeli fák dalai, ó, kicsiny madarak

elrejtőzik a test sűrűjében
tétova lelkem
árnya idegen ideáknak


mint megbúvik csodásan
a láthatón túl
egy fölöttes szellem


az élvezi művét
de távolodik
a lázadó világtól


fák zöld dalai, ó,
kis madarak
létemet oldják magánnyá.

A pillanat

némán titokban ajtó csendben nyílik
árván maradtam az út közepén
a csend bőgeti motorjait
kolibrilábakon visszhang oson


postafordultával kalapácsok
indulat tékozló fiúkat szelídít
messzebb fekszik az igazság magában
szememben vak farkas üvölt


szirén játszik pergő tűz ölében
vigasztalni mondtak kövér szólamokat
élő hangyák feketék egy sorban
némán titokban elgázoltatnak.

A tengerhölgyek ezt suttogják - a folyóputtók kagylószín dala

Megjelenik az alkony bíbor kapujában
tengerhölgyem, fürge halat megül,
gondolkodik, majd megszólít,
és így suttog felém emberül:
"Lecsúszik csöndben, parttalan elég
a tenger partján lüktető határ,
hol találkát adnak: a kezdet és a vég,
véres csőrrel száz hitchcock-madár,
mint összefonódó vizek s földrögök,
egymás nyomából kinőve mind
ellepik az elnyúló, felboncolt dögöt...
Mennyi szépség szorult a tájba,
e képrekeszbe mennyi szép!
Virul a természet alkímiája,
bomlik parányi-ezernyi részre
törvényszerűen a teljes, az ép.
Az idő, mint avult nyomdagép,
kivillantja ólom-fogsorát,
elvesztett lábnyomát kutatva
a rozsda félúton megállt.
Kilép elém a félhomályból,
fényes tűt szakít porfonálból,
álomgyárból vett emlékeinket,
miként minket is, visszainthet.
Csöppentett mosolya naprácson át
teremt tömény nosztalgiát.
Eddig én hittem bárki szavának,
úgy tűnt, mit mondott: hiteles,
mint a savpróbát átvészelt arany.
Szentimentálisan merőleges
hang-abszurdum, mit a víz sem tart fent,
elmerül, mint kő avagy vasladik"
susogta az én tengerlady-m,
a folyóputtó és a mindig
rejtőzködő harmadik.

(Meghámozom magam, megyek elébe a sorsnak...)

Meghámozom magam, megyek elébe a sorsnak
fürösztöm a napot, érnek a madarak a fán
mit veszíthetek? reklámból úgyis marad elég
csomagolom az ollót, elég éles a mának.

A műveletet eleve kétségessé teszi az eredmény: kihámozni a krumplit önmagából, és kijelenteni, hogy a héj csupáncsak azért nyilvánítható selejtnek, mert kisebb-kevesebb, mint a töltet? Így hát a meghámozott tartalmat nyugodt lélekkel kidobtam: éljen a felületesség, éljen a látszat, vesszen, ami legbelül lakozik!

Gondterhelten és felszabadultan eltökéltem: nem én leszek, ki a lepkéről verset ír, legszívesebben le sem írnám "lepke", de szorít a gond, hogy megnevezzem. Nem látok semmit a lepkében ami poézisra adhatna okot, azon kívül, ami csak puszta szókép súlytalan, mint maga a keresett személy, szóvirág, hellyel kínált, ültetésre érett, talán o magát is lepkének hívják.

Most, hogy csak fél lábbal élek a földön, minden satnyának tetszik, mivel hogy nem birtokolhatom, és egyszersmind szebbnek, ugyanezen oknál fogva. Vajon lesz majd idő, mikor sem szépnek, sem satnyának nem lesz jelentősége?

Alázattal közelítek gondolatom tárgyához, alulról próbálom becserkészni, mint cápa a napot, alattomosan és otrombán, mint a fény a tengermély sötétjét, tűzoltó a kigyulladt kőolajkutat a sivatagban: egy veder vízzel, amiből még szomját is kellene oltsa. Kiszolgáltatottja vagyok gondolataimnak, amelyekről még fogalmam sem volt eleddig.

Horatio, behúztam a csőbe őket mind: ha majd kérdik alásan:
s jó urunk hogy s mint, feleld bátran - elmélkedik. Ők majd csodálattal és kíváncsian kérdik: és mit tesz az - elmélkedni? Te pedig válaszold: bokáig áll egy lavórban, és tengerről mesél, azonosítja magát a keze ügyébe eső tárgyakkal és átéli mindnek mozdulatlan és cselekvésképtelen nyomorúságát, pókot fog és kitépi lábát, haját tépi és póknak gondolja magát.
Elfáradván pedig a sok elmélkedéstől leül a lépcsőfokra, és megvárja, míg a lépcső maga alá nem gyűri.

Álmomban villanyégő voltam, és kicsavartak.
Mint villanyégő, azt álmodtam, hogy álom vagyok.
Mint álom, villanyégő voltam.
Mikor kicsavartak, sötét lett, és azt álmodtam - hogy nem álmodok .

Epilógus

Nem kötelező és merev e tan:
kötetbe szedtem elhulló szavam.
E sorok végén a véletlen ül
végtelenül és könyörtelenül.


S mint mindennek megvan az évszaka
Mert nappalra jön rá az éjszaka:
A vers némán és tehetetlenül
kihűl és elhűl és elhidegül.

Nagy Péter református lelkipásztor temetési beszéde

(Elhangzott Komlón, 1995. július 17-én)

Textus: Dániel 3, 17-18v.

"Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.

De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttattál, nem imádjuk."

      A felolvasott Ige egy hosszú történetből való, amely három fiatalemberről szól, akik a biztos pusztulás tudatában nem hajlandók hitüket feladni, és hitvallást tesznek arról, hogy Isten ki tudja őket szabadítani a halálos veszélyből. Majd elhangzik a megharcolt hit gyémántkeménységű és tisztaságú mondata "De ha nem tenné is. mi a te isteneidnek nem szolgálunk". Reménység és elfogadása a végnek egyszerre, értése és átélése a lét törékenységének. Így kellett beépülnie fiatalon Zoltán világképébe annak, ami az idősek bölcsessége, és érlelnie magában a reményen túli reménység istenarcát.
      Mindvégig bízott és harcolt. Ezt a küzdelmet most feloldja az itt maradók oldalán a gyász és az emlékezés, Isten oldaláról nagy ígéretei az elnyert koronáról, arról, hogy veszteséges életben is lehet győzni.
      Zoltán pályafutása rövid volt, de a hit erejével kell látnunk, hogy mégis célba ért. Akik ismerték, most nagyon szomorúak, mégis gazdagabbak lettek általa. "Ha nem tenné is" - ezt kell elhordozniuk szeretteinek, keresve, kutatva a szőnyeg mintáját, tudva, hogy most a visszáját látjuk, s hinni, hogy összebékül bennünk mégis a kettő.
      Molnár Zoltán 1972-ben született Marosvásárhelyen. Papok, tanárok, értelmiségiek ivadéka, örökölve egyszerre elődei sokirányú érzékenységét, intellektuális erejét, és a hitben megragadható dolgok valóságának vonzását. Kitűnik szorgalmával, okosságával, Csíkszeredában az általános iskolában, majd a gimnáziumban kitűnő tanuló, ugyanígy a pécsi Nagy Lajos gimnáziumban. Az országos tanulmányi verseny döntője után nyitva áll előtte az egyetem, jogot tanul, majd a szívének kedvesebb esztétikát választja. Minden érdekli, s benne van a leendő tudós plussza; Nemcsak adatot gyűjt, hanem szárnyal is a gondolat, a versek útján, látni az egészet, Istent, embert, a világot együtt. Pályáján győzelmek, elismerések jelzik a felfelé ívelés ígéretét. S azután a betegség, a szenvedés, a folytonos küzdelem.
      Halálközelben csak a nagy lelkek tudnak derűsek is maradni. Ő nagy lélekké érett, így fogadta látogatóit, eközben a szenvedés tüze bizony égetett. Ha kiáltott, inkább versben tette, ott írta ki a gondolkodó, félelmekkel küszködő ember tépelődéseit, s Bibliájában keresett menedéket. Nehéz elmondani jellemét, mert újra és újra ráébreszt a veszteség nagyságára. Kedvessége és szerénysége csak növekedett, amikor rangos lapok, folyóiratok közölték írásait. Nagy tervei voltak, s eközben súlyos műtéteken esik át. A sok szenvedés után váratlanul, csendesen ment el.
      "Ha nem tenné is" - tényét értjük, igazságát még meg kell fejtenünk. A hitünkön keresztül tudjuk, Ő már a szenvedések és megadott válaszok mesterével beszélget erről.
      Szeretteinek, barátainak el kell engedni őt. Kinyújtott kezünket fogja meg most egy megsebzett kéz, annak a keze, aki most jobban ért bennünket, mint mi Őt. Aki maga is így ment a végső küzdelem felé: "ha nem tenné is" - "mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te". Csak Ő lehet most a vezetőnk, aki maga is megjárta a szenvedés és halál tüzes kemencéjét. Miért történt ez? Egy végső bizonyosságért. Nem emberek üzenik, nem az elmúlás félelmének lázálmas reménykedése, hanem maga a feltámadott, élő Krisztus. Benne végződik ez a fájdalmas és diadalmas hitvallás "ha nem tenné is". Ez az Ige összeköti a keresztet a húsvéti üres sírral. A három órás, azaz ideigvaló sötétséget az örök világossággal. Zoltán elment. Mintha a madár röptét kísérnénk szemünkkel rövid villanásig, és már nem látjuk. Bizonyságot teszünk mégis arról, hogy rövid ittléte nem a pálya végpontja.
      Verse, a gyászjelentésen utolsó előtti éneke az új világba vetett hitének bizonysága. Belecseng abba az el nem múló dicsőítő énekbe, amely az Isten trónusa előtt hangzik, s amelyhez magunk is szeretnénk csatlakozni egyszer. Így legyen övé a búcsú szava, üzenet szíve szeretteinek, kopogtatás az örökkévaló Isten szeretetében:

"de isteni kéz rendez át
rombolása nem esztelen
nyomában új világ terem."