Betegdeden
Jiry Gromek Buchwald szeretnék kimondhatatlanul lenni,
belehajolni megkövesedett szemekkel a borgesi novella
végtelen csendjébe,
ahol a halottak végigszántanak a várostól a festékbányáig.
A mondatok meg-nem-történtsége fogja valószínűsíteni a sztorit.
Emlékszem a könyvbezártság fojtogató érzésére, és tudtam, hogy
a lapok sercenni fognak és leszek, mint dőlt betű a fán,
mint éhség jele a falánkon, mint én.
Ilyen és hasonló alibimondatokat gyártott, mert írni kedve volt
nem-fajta, amolyan kényszerből strigulázott gondolatok az élet
fenséges erdejéből.
Mert az beszéljen az élet emelkedettségéről, aki a varratok odvából kicsöpögő savót, a cseppenként szórt halált a test diada-lával azonosítja, aki a késben nem az élt, hanem a markolatot látja.
Az beszéljen - aki.
Utóbb könnyebb egy rendezőnek divatos prodzsektjei alapján rendelkezni a színjátszás sanyarú orgazmusa felett, mint szegény Hamletnek összeeszkábálnia saját életét.
Élni a privilégiummal nem csupán akarat kérdése: szőr esett a levesbe; a cipőkopogástól ez még ugyanaz a világ.
Az a kígyó a talpam alatt, a szunnyadó szemét, a mindennel együtt működő, ki-beömlő löttyedt, csuppant idő ne térne vissza soha.
A csoda él és neve van.
Jövel!
(Jiry Gromec Buchwaldot idealizálom...)
Jiry Gromec Buchwaldot idealizálom, egy prágai fiktív zsidót létének valószínűsíthető minden valós sérelmével, az eltiportság kínjával, szorongásaival, minden napjaival és éjszokásaival.
A kiválasztott senkit idealizálom, eszményét nyakig öltöm magamra, mert ő létezett, mint hiánya preferenciája, én vagyok, mint senki: Ő.
Már születése előtt elterjedt róla, hogy kölyökkorában kiszórta csontjait az illemhely kisablakán, és a járókelők és semmire-kellők térden csúszkálva szedték össze apró darabonként, mint a váltópénzt, mint a királyi város méltóságát hűen tükröző rézgarasokat. Sokan neki tulajdonították az első cseh bibliafordítást, helyesebben Újszövetséget, nemkülönben a kakukkos óra szabadalmát. Mindezek a mende-mondák katalizálták a szerencsétlenek messiásvárását és a sörrészvények tőzsdei árát. Természetesen nem zárható ki, hogy létezettt ilyen nevű egyén valahol Kelet-Promenádia lankás rizsföldjein, vagy Elefántrakpart dokknegyedében, ám ez rögvest három kérdést szül:
1. mi célt szolgál egy kakukkos óra a rizsföldön?
2. összetéveszthető-e az emberi és az elefántcsont?
3. az említett országoknak Prága külvárosával van-e közös territóriumuk?
/a probléma megoldására pályázatot hirdettek, értékes nyereményekkel, abban a reményben, hogy a titokzatosság leplét, mint megfejtő önmagáról lerántja - a Rude Pravo két alkalommal: május elsején, a munkásszolidaritás és május 35-én, az Erich Kästner-évfordulón hírdetett eredménytelenséget/
Az ebből leszűrt szentencia azonkivül, hogy megállapítja: JGB nem munkásszármazású, továbbá nem azonos a közkedvelt író személyével, információt nem tartalmazott. A logika eleve kizárta ezen két következtetés tévességének lehetőségét: az Újszövetséget cseh nyelvre sem Erich Kästner, sem egy földalatti szervezkedéssel gyanúsított lumpenproletár nem fordíthatta.
A relytély azóta sem oldódott meg, de idővel fantáziamozgósító ereje megszűnt, JGB neve meg kikopott a köztudatból, a köztudat meg kikopott a társadalmi fogalomtárból. A csendes forradalom óta azonban változott a helyzet, több szemtanu állítása szerint egyszer, mint antibolsevista tüntető rózsát osztott a kötényéből a tátralomnici autóskemping osztrák turistái között, másszor cionista ügynököt véltek felfedezni benne, amint Dávid-csillagokkal díszített amerikai lobogójával zsírosszárnyú galambokat kergetett a Vencel-téren.
Hogyan lehetek Gromec én, amikor Ő nem is létezik? Bizonyíthatóan nincsen kötényem, rózsám, lobogóm, cseh sörrészvényem és Bibliám. Nem zárható ki, hogy létezem, minden valós sérelmemmel, az eltiportság kínjával, szorongásaimmal, mint kiválasztott senki, eszményem nyakig öltöm magamra, hiányom preferenciája én vagyok:Ő.
Hír
"Ágyában dohányzott borsodbányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettáját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt."
Az igazán csak "félpercesnek" minősíthető írás esztétikai szempontból nehezen /vagy alig/ megközelíthető. Az esztétika, mint a filozófiai három normativ tudomány egyike nem ad adekvát mintát a világra, a heideggeri fogalom-világ és világ-fogalom nem fedi le egymást, fogalmilag definiálha-tatlan vélekedésekkel és reflexiókkal operál. Esztétikai minőségről is nehéz ezen írás esetében beszélni, hiszen a jelentéstartalom nem igazítható sem a széphez, mint a esztétikai vizsgálat tárgyához, sem az érzéki-szenzuális tapasztaláshoz. Így sem esztétikai, sem etikai relációk nem állíthatók fel a művel kapcsolatban. Maga a groteszk egy logikai ív feldolgozása révén ragadható meg. A szöveg ugyanis nem szól másról, "csak" egy átlagos magyar ember átlagos körülmények között végzett konformis, repetitiv cselekvéséről. A letisztult, egzakt stílus ugyanúgy átlátható, leszűkült, kongóan üres, mint az átlagélet semmisége.
A logikai kapocs a két és fél sor semmitmondását és a cím jelentését fűzi össze. A hír ugyanis nem más, mint egy ugyancsak repetitiv, imformális jelzése a világnak a közvetítő médiumokon keresztül felénk, adalék-morzsa az univerzum megismeréséhez, reflexióra késztető impulzus arról, amit magunk sem ismerünk. A szöveg nem közöl semmit, és ennek funkciója van: groteszksége révén csip egyet azon a nihil-hierarchiát kiépítő manipulativ rendszeren, amelyben Örkény oly otthonosan érezte magát idegennek.
Ágyában dohányzik Haris Márton vájár, talán egy sör és egy focimeccs után - ez a mindennapi fordul át egyedibe, principiálisba a folytatások lehetősége révén. A köznapi "sztori" ugyanis egy borgesi labirintust vázol fel: eloltotta-e a cigarettáját a vájár vagy sem? Így válik továbbgondolásra alkalmasnak a töredék /élettöredék/ és válhat egyben véggé is. A paplan, a ház és a vájár lángolása esetén már a tragikumé a főszerep: a kiüresedett élet a világból kiüresedett létté /nemlétté/ válik és végeredményben egy ilyen élet tagadása, lévén hogy a nihilbe torkollik. Haris Márton lángolása egy phoenix-madáré, és a befogadóban ideális esetben katharszisz -érzetet kelt. A porból való feltámadás pedig magában hordozza egy újabb /más?/ átlagélet lehetőségét. Persze mindez puszta szofisztika - de mi lehet más az olvasó feladata, mint hogy passzivitását /mini-halál/ gondolkodásra cserélje?
Egy faun délelőttje
Kovács Géza jó magyar emberként nem vetette meg a test örömeit. Nem is oly régen, amikor még kalákában kubikolta a sógora házát, a verejtékét munka után gyakorta öblítette le egy-egy hosszúlépéssel. Aztán a vasárnap déli ebéd: húsleves, amelynek sárgálló tengeréből kecses tyúknyakak kunkorodnak ki, mint jéghegyek csúcsai a délsarki vizekből, utána töltött káposzta, érzéki gondolatokat ébresztő pörkölt bőrökkel a hátán, jól meglocsolva tejföllel-zsírral, kenyér, fröccs, fehérbor - mikor mi jutott, különösebben nem érdekelte. Elnyúlt az asztal mellett, rágyújtott egy Kossuth-ra, nem engedett a 48-ból. Orvoshoz nem járt - nem gyerek ő, hogy kukucskálják - dolgozott, - megélni muszáj - maradt délutánra focimeccs, haverok, az operettlemezek nem sercegtek még elviselhetetlenül, éjszaka az asszony, csak a két gyerek meg ne hallja - nem adott a tanács elég negy lakást, a kicsi még most is ott alszik az oldalukon. Kovács állta a strapát derekasan, rá se rántott isiászra, gyomorfekélyre és a téboly lappangó, de kitartó vírusaira: reggel kávé, cigaretta, fel a villamosra, be a munkahelyre, jóreggelt-alászolgájja főnökelvtárs, hogyvagygizike, aztán tíz óra nonstop güzülés, gürizés, turáni szittya aktatilitoli. Géza bedobott egy-egy Seduxent, Jó ez a Seduxen ettől nem örexem, he-he - szokta volt mondogatni. De egy jó ideje már Gizike sem vette észre, nemhogy a halántékát szexinek találná.
Kovács minden reggel megtapogatta végtagjait: ma sem lettem Gregor Samsa, no, indulás akkor az irodába...
Közben változtak az idők, Kádárjános el, vörös függöny föl, dróthatár szét, boldog keletnémetek és boldogtalan nyugatiak, Lego, BMW, OTP privatizáció, magyar a magyarnak vájja ki a szemét, össznemzeti haragszomrád, két szabad választás Magyarországon, és eljön hozzánk Európa, hogy ideborítsa a vegyi hulladékát. Kovács Géza időközben megülte a 42. születésnapját. Azt tervezték tíz éve az asszonnyal, hogy majd elmennek a Nemzetibe, de Nemzeti azóta sincs, viszont Kovács már negyvenkettő. De kinéz minimum hatvannak.
Napos, enyhén hűvös szerda reggel volt, enyhe délnyugati szél, a hőmérséklet igazodik a tízévi átlaghoz, semmi eredetiség.
Nagy volt a megállóban a nyüzsgés, Kovács elmélázott:
42 éves lettem én
meglepetés e költemény
mellyel magamat meglepem
ezen a szerda-reggelen...
Jól sikerült a vers, nem csoda, évek óta érlelte magában e négy sort, csak az életkor számai voltak mindig mások. Kovács felszállt, a villamos nem telt meg, van két üres szék, Kovács rástartol, de két bakancsos-orrbavalós szkinhed megelőzi, aztán röhögnek. A nagyobbik lehet vagy 16, látszik a másik viselkedésén, hogy ő a főnök. Kovács szótlanul meredt maga elé, szégyellte, hogy van. Bezzeg, ha lenne egy Zorro-köpenye meg egy kardja, csak sitty-sutty, és megint rend lenne ebben a szomorú országban. Időközben megérkezett, leszállás, valaki leköpte a cipőjét, pedig nem állt mellette senki. Gyalog ment fel a hetedikre, volt ideje gondolkodni, rossz volt megint a lift, pedig elmúlt nap is kint voltak a szerelők. És Kovács, miközben azon morfondírozott, vajon mit csinál most az asszony, hirtelen elhatározásra jutott: felmond. Unta már a hivatal packázásait, de nagyon. Hosszú ideje nem emelték a fizetését, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy míg ő a hivatalban, addig az asszony otthon, és ott van a szomszédban Ottó,a zöldséges, aki igaz hogy bandzsít, de pénze, az van. És csak 28 éves. Úgy hallotta, hogy eljár teniszezni is, a Feneketlen Tóhoz, az ott felállított menedzser-sátorba. Kovácsot nem érdekelték már abszolut a megoldások, unta kispolgári életét, nevét, kezdődő kopaszságát és egyre gyengébb formáját az ágyban, egyszóval mindent. Belépett az irodába, megfontoltan körbenézett és köhécselt, de így sem figyelt rá senki. Nem volt gyakorlata a felmondásban, itt dolgozott, amióta csak az eszét tudta, és valahogy a tulajdonosváltást is kibekkelte, pedig 41 embert kirugtak, hogy a lábuk sem érte a földet. Kovács nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy ő most bekeményít, megmutaja, ki a legény a gáton. Elragadta a gyorsuló idő, bekerült az univerzum tébolyult forgatagába, és elszállt az önkontroll, elillant a jólneveltség, az elsőáldozás és a kezicsókolom leghalványabb emléke is. Géza gyöngyöző homlokkal berontott a főnöke irodájába, és remegő hangon törte meg főnöke telefonos monológját: "Én felmondok!" majd választ sem várva kirohant, lefutott a lépcsőn, nem köszönt senkinek, fellökte az ajtón éppen belépőket és kitört az épületből. Arcán simogatóan futott végig a zephir bársonyos érintése, és a Rákóczin megülő szmog véres graffittit rajzolt a torkában. "A k.... életbe, a k.... életbe!" csak ez járt az agyában, míg felszállt a sárgára, és határozott mozdulattal ijesztett el egy leülni készülő öreget. A kalauznak dacosan nem mutatta meg a bérletét, pedig ott volt a zsebében, az asszony soha nem mulasztja el megvenni. Ott ült a villamoson és hunyorított: nézte, hogy a csőtörés nyomán feltörő vizen hogyan tükröződnek vissza a dolgok sziluettjei. Gyorsan elérkezett lakása ajtajához, s azzal az érzéssel lépett be, hogy ott fogja találni az asszonyt Ottó fokhagymaszagú kezei között. Ezzel szemben halkan duruzsolt a kávéfőző, valami giccsdal szólt a rádióban, az asszony pedig stoppolta a gyerekek kitérdesedett farmernadrágjait. Ez a kép maradt meg Kovácsban, amikor esztelen indulatában mindent törni-zúzni kezdett, ami keze ügyébe került. A késsel összehasogatta a párnákat, mint aki rejtett pénz után kutat, letépte a függönyöket, és közben üvöltött, mint a fába szorult féreg. Az asszony nem tudta, mire vélni mindezt, megpróbálta csillapítani, de Géza igazi machoként leteperte, a fejét a térdei közé szorította és módszeresen szurkálni kezdte a varrótűvel a halántékánál, a szeme környékén, majd a késsel játszott el: Maldororként élvezte a felhasított tejfehér húsból előtörő vért, csak hahotázott és szúrt, ide-oda ingázott a valódi és egy virtuális világ között, ahol nincsen biztosítási ügynök, sem nemzethalálvízió, csak vérpiros vér és hörgések és halál. És szétkente a vért a szőnyegen, a falon, az asszony arcán, karjain, őrülten csapkodott jobbra-balra még akkor is, amikor a rendőrök rátörték az ajtót, hátracsavarták a kezét, és a berontó ápolók mögött látni lehetett, ahogy a szomszédok kiváncsi-rémülten egymás vállán csimpaszkodtak, és megélték a mindennapi szükségest. Kováccsal csendben, titokban surrant el az autó. Szobája lakájos, két pszichopatával osztja meg. Kint zöld a fű, kilátni az ablakon át egy sétányra, egyszer kutyát is látott: éppen lepisilt egy ott parkoló autót. Délután festeni szokott, szép piros kompoziciókat, Malevicset, Mindriánt, érzésből, soha nem tudatosan. A Népszabadság az esetről az utolsó előtti oldalon számolt be, megemlítette, hogy az asszony túl van az életveszélyen, és a gyermekek kisebb sérülései egy légycsapótól erednek. Kovács Géza személye inkognitóban maradt, mert a sajtóetika így diktálja: a bűneseti rovatban csak monogramok szerepelhetnek. K. G. örült, hogy bekerült az újságba. Ő tudja: a rendőrök is olvassák. Délelőtt volt, azóta is csak délelőtt van, Kovács a látogatáson Ottótól kapott tollat, papírt. Csak akkor írt, amikor kedve tartotta, hosszasan rágta, ízlelgette a szavakat, kereste a megfelelőt. Hosszú, megfontolt alkotói munka eredményeként Kovács versét kiakasztották a folyósón a művészek tablójára:
"Mindennap meghal egy indián.
De születik egy másik."
Stefan Augustin Doinas: Éjszaka a bolond, nappal a vadállat
aki éjjel a holdat ajánlja
aki grimasszal mosolyog rám
aki a nyakam köré fonja
az akasztott emberek nyakán
lógó kötelek egyikét
rámtalált esti búvóhelyemen
a tükörből szemezett velem
s láttam hideg tekintetét
aki reggelente majmol engem
aki szürkületkor arra kér
hogy ujjam levágni engedjem
kezemről és érte majd a bér
öt sötét s hosszú köröm lesz
rámtalált esti búvóhelyemen
csíkos bundában jött szembe velem
s könnyű léptével nem szült neszt
éjszaka a bolond, nappal a vadállat
melyikük homloka hordja tiarámat?
Mircea Dinescu: Panem et circenses
Az a költő, aki hajlandó nyilvános előadás keretében feltárni költői szemléletmódját, ahhoz a narcizmus kórságában szenvedő sebészhez hasonló, aki - megvetvén betegét - saját testén csillogtatja mesterségbeli tudását.
A szobrász nincs kényszerítve, hogy márványról szólván szájából márványt emeljen ki, a festőnek nem színesedik meg a nyála, ha festékről beszél - sanyarú a sorsa viszont a művésznek, mert szógyártó műhelyét csak szavak segítségével írhatja le. Látszólag nem lenne veszélyes kiállítanod valóst és képzeltet szűlő apró szerszámaidat - költői trükkjeid sorát, mely a Szentatya társszerzőjévé avatva egy, világi századunkban esedékes újabb Teremtés esetén, most, amikor az emberek egy vízszintes Bábel-torony építésén fáradoznak, egy olyan falén, amely egy város szívében házakat, ágyakat és asztalokat szel ketté és szigetel el egymástól - de vajon nem válsz-e nevetségessé, ha szépséges költői világképedről és csodálatos stilisztikai szabadságodról beszélsz ennek az átkozott falnal az árnyékában?
A Berlini fal a maga sajátos módján műalkotás, a Szabadság-szoborra adott csattanós felelet, fétise egy betonban megtestesült ideológiának, amely megtöltötte a világot absztrakt falakkal, és megajándékozott bennünket is születésünk pillanatában velük; mert egyszerre szívjuk magunkba az anyatejet s az ideológiát, egyidőben tanulunk meg járni és tanuljuk meg, hogy hol szabad járni, hogy kivel nem állhatunk szóba, kit kell szeretnünk és kit gyülöljünk - félelmünkbe, magányunkba és szokásainkba belefagyva, jogainkkal, melyek gyakorta azonosulnak dicső kötelességeinkkel.
De nemcsak az emberi, hanem a tulajdonképpeni természet is szigorú micsurinista ideológiai oktatásban részesült; addig vezényelték, javították és nevelték át, mígnem a szelid tél országaiban ma már szenvednek a sarkköri hidegtől, és a bőtermésű földeket hamu és sivatagi por fedi. Jogosan mondták a "gondviselő" politikusokról, hogy ha nem is adatott meg nekik, hogy beírják nevüket a történelembe, a földrajztudományba biztosan bekerülnek.
A szürrealizmus művészeti irányzatként nem vált mindennapivá, megmaradt extravagáns könyvborítók és légkondicionált kiállítótermek rabjának, ellenben a szürrealista politika módszerei zavartalanul járkálnak egyes városok utcáin, házunkba furakodnak a reggeli újsággal, bemaszatolják a televíziók képernyőjét, az ajtókilincseket, a fogkeféinket.
Alkalmam nyílt egyszer meglátogatni egy banánillatú országot - valaha lakói nagyfokú leplezetlen szépségéről volt híres, manapság a rumba ütemére, töretlen lendülettel épített belső falairól - és meglepett a szerény öltözékű helybeliek bizarr járása, akik nem titkolt büszkeséggel luxuskivitelezésű ortopéd-cipőket viseltek. Tudtam, hogy léteznek regionális betegségek - a golyva elterjedt ott, ahol a víz szűkölködik jódban - de ezt a nemzeti jellegzetességnek tűnő, suta lábvonszolást furcsának találtam, és mivel számomra nem volt világos, magyarázatot kerestem. A probléma nem patológiai, hanem ideológiai okokra vezethető vissza. Nem a lúdtalp volt a ludas ennek a különös szokásnak a meghonosodásában, hanem - a külföldi rokonok. Az ország, amely a határzárat állandósította, a szökevényeket hazaárulónak bélyegezte meg, csak a gyógyszerbehozatalt engedélyezte. Amikor elterjedt a hír, hogy a behozatalra érdemesített gyógykészítmények sorában, a láz- és fejfájáscsillapító pirulák mellett az ortopédcipő is szerepel, a csupasztalpú őslakosok ezrei éltek a lehetőséggel, hogy bőrcipőt hordhatnak, kissé deformált sarokkal. Bicegésük ideológiai volt és önkéntes.
De mi köze van ennek a mókás és groteszk mesének az irodalomhoz?
A keleti írók néha tudattalan és elegáns mesterségbeli elváltozásban szenvednek, mivel egy totalitárius rendszerben abnormálisnak tűnik, aki nem sántít - arról nem is beszélve, hogy látszat és valóság között csak rendőrségi engedély birtokában lehet közlekedni. A cenzúra és gyűlölt szolgálóleánya, az öncenzúra arra kényszerít, hogy önszántadból, senki által nem kényszerítve felöltsd ideológiai lábbelidet, így mímelve az abnormalitást; hogy írásaidban rejtett utalásokon, mögöttes jelentésen keresztül, sifrírozva nevezd meg úgy-ahogy a rosszat, hogy meggyötörve a tortúrától száz lepelbe burkold az igazságot, így állítva örök mementót az eretnekek természetes viseletének, a hírneves spanyol csizmának.
Ha kilépünk ebből a metafórából, rádöbbenünk: az irodalom az életünkkel játszik. Egy idő óta Rolf Bassert tragikus eltűnésének esete jár a fejemben. Öngyilkosságának híre hallatán egy szót tudtam kibökni: szilikózis. Rolf Bassert abban a betegségben szenvedett, amely a bányászokat sújtja a szénpor belélegzése következtében - a tüdő fokozatos megkövesülésében. Csakhogy ő - habár szennyezett levegőjű vidékről származott - egészen más okból szűnt meg lélegezni. A harminc éven át tüdőre szívott, fullasztó ideológia megtette hatását. Kézhezkapott útlevele nemcsak ritkaságnak, de végzetesnek is minősült. Rolf Bassert-et betegként kellett volna átvenni és kezelni, megkímélve az adminisztráció útvesztőitől, maji megtanítani lélegzeni abban az ütemben, amit a nyugati társadalmak diktálnak polgáraiknak, egy gyors és számunkra sokkoló ritmust, ami, hiszem és remélem, mégis emberi.
A cenzúra, az öncenzúra, a vallatások, a házkutatások, a környezet érdektelenségének savkezelésétől elgyötört Rolf Bassert, viking-alkata ellenére, törékeny bárkává vált, amely semmivé omlott a Nyugattal való első találkozáskor. Ő nem élt a "keletről-nyugatra katapultálás reflektorfényben" módszerével, mivelhogy nem szokványos disszidens volt, sokkal inkább a beilleszkedésképtelenség tragikus figurája, harangnyelv a jó és a rossz pólusa között. Hibásak vagyunk Rolf Bassert halálában - mert ő nem esztétikai okokból, sem egy ....metafóra kedvéért, hanem kétségbeesésében lett öngyilkos.
És mi inkább ecseteljük költői laboratóriumunk mesterfogásait, és kevésbé beszélünk egy költő öngyilkosságáról, akit a reménytelenség küldött halálba a közömbös civilizált világ kellős közepén.
Ha a költő már a társadalom gomblyukába tűzött üvegházi virágnak sem tekinthető, ha a bolondot arra kötelezik, hogy hasznot hajtson, nos, akkor a Berlini Költészeti Műhelybe alaptalanul kellene menekülnünk, átlépve a maszkírozás, a jelmezek és a műkönnycseppek problémakörét és a képmutató olvasó - szakasztott képmásunk és testvérünk - által elvárt meghajló tiszteletadást iszonyú füttykoncerttel kellene helyettesítenünk.
Ideje, hogy az antik türannosz által igért kenyér és cirkusz fogalmát örökre szétválasszuk. A diétára fogott művészet nem feltétele a jó emésztésnek. Ellenkezőleg, kötelesek vagyunk addig kifütyülni és kihurrogni őket, ameddig torkukon nem akad a falat. Csak így fizethetünk Rolf Bassert merész ugrásáért, ennyivel tartozunk annak, aki halálával tiltakozott a századvég kenyere és cirkusza ellen.
Mircea Dinescu: Nyílt levél a Román Írószövetség elnökéhez
Elnök úr,
Leírok egy történetet, amelynek Ön az értelmi szerzője.
Néhány éve Ön a Távol-Keletre küldött két román írót, hogy a kommunista ország irodalmáraival kapcsolatot teremtsenek. Két hét alatt nem akadt lehetőségük egyetlen írót sem megismerni, mert az ottani írók tanubizonyságot téve jó nevelésükről, felhagytak az egyéni aláírás hiúságával és az individualista szenvedélyekkel, és egyfajta szövetkezetbe szerveződtek, amely áruját csoportos aláírással vagy névtelenül szállítja. Láttak viszont egy gigantikus szobrokat kiállító fővárost, beüvegezett fákat, amelyek természeti ritkaságokká nyilváníttattak, mert gyermekkorában a Haza Atyja törzsüknek támaszkodott, lenyűgöző múzeumokban megcsodálhatták a kamaszkorában elszívott cigaretta csikkjének magányaát egy hamutartóban, és azt a szakrális követ, amelyen a Nagyrabecsült öregkorában megpihent; láttak továbbá utcai járókelőket, akik úgy villantják fel ideológiai mosolyukat az idegeneknek, mintha megfosztották volna őket az emberi szomorúságot termelő rejtélyes szervtől, iskolából díszlépésben kimasírozó apró tanulókat, akik ugyancsak boldogok voltak, hogy az Atya gyermekei lehetnek.
Ennek a távol-keleti igaz mesének a valódi főszereplője azonban egy tál "erdélyi lúdhúsleves".
Egy mintaüzemben megejtett munkalátogatás után, ahol megcsodálták a munkások mechanikus balettjét, a szerszámokkal tökéletesen összehangolt és az esztergapadok működését kiegészítő kimunkált mozdulatokat, a két erdélyi költő - mert elfelejtettem említeni, mindketten erdélyiek voltak - egy magányos asztalka mellett üldögélt egy nemzetközi szálloda teraszán, tekintetével az asztalon álló teáscsészét fixírozta, beszélt erről-arról, hogy kitöltse az ebédet megelőző kétórás, kötelező várakozási időt, majd egyikük, aki nem tudott a helyi specialitásokkal megbarátkozni, így szólt: "Milyen jól esne most egy erdélyi lúdhúsleves, metélttel!"
Az áttetsző porceláncsészékből - amelyek mintha érezték volna a monszun minden apró fuvallatát - megfontoltan teát kortyolgató két költő, visszavonulva a terasz magányába, két óra múltán majdhogy kővé nem dermedt, amikor a szolgálatos pincér a mâtre d'hotel kiséretében egy aranyozott tálban győzede;mesen elébük tette az erdélyi metélttel övezett, gőzölgő libát.
Sem a kellemes ízű leves, sem felszolgálóinak ünnepélyes mosolya nem mérsékelte a két költő arcára kiült döbbenetet, akik teájukat porcelánmikrofonból szürcsölgették.
Elnök úr,
eltávolodom e történet példázataitól, hogy visszatérjek az 1989-es év Bukarestjébe. Néhány hónapja távolról néhány civilruhás úr követ lépten-nyomon, Románia Szocialista Köztársaság fővárosának utcáin. Főhadiszállásuk egy kékszínű, általában utcám sarkán veszteglő mikrobusz, amelyben a fent nevezett urak kártyázással ütik agyon az időt addig, ameddig nem kezdődik az újabb játszma - a követésemé. Az utóbbi időben a négy úrhoz két hölgy is csatlakozott , akiknek az a különös megrögzöttségük, hogy egy hazai gyártmányú műanyag szatyor belsejébe suttognak rejtélyes szavakat - mire az urak a keblükből kiragadott apró szerkentyűkbe pusmognak számomra érthetetlen hangokat. A forgatóköny imígyen fest: ha buszra szállok, a megállóban egy álmodozva bóklászó legény utánam kapaszkodik, míg a csapat többi tagja egy Dacia-járgányon követ bennünket. Ha gyalog megyek, egy másik elkisér sétámon, és együtt gyönyörködünk Bukarest új építészeti remekeiben. Egyre megy nekik, hova lépek be - legyen az magánház vagy közintézmény - függetlenül az ott eltöltött időtől, az urak türelmesen megvárnak. Megszoktam már és mondhatni megszerettem őket. Vajon gátlásos csodálói még befejezetlen életművemnek ők, csak erőt vesz rajtuk a bátortalanság, és nem mernek autogrammot kérni?
Lehet, hogy jövőbeli életrajzíróim csapatának tagjai, akik nem akarnak egy pillanatot, egy mozdulatot sem elszalasztani a költő magánéletéből? Vagy földönkivüliek lennének, és ez esetben nem Önhöz, hanem vezetőségbeli társához, Ion Hobana úrhoz kellene fordulnom, aki az Írószövetség külügyi problémákkal felelős titkára, és a pártunk soraiból származó földönkivüliek és repülő csészealjak avatott ismerője? Egy másik említésre méltó furcsaság, hogy valahányszor egy román, német, magyar vagy zsidó barátom felhív és bejelenti látogatását, a hat titokzatos személy megjelenik az utcasarkon, és műanyag tasakjába susug, majd tovább dolgozik regényes életrajzomon.
Az említett személyek megjelenését múlt év nyarán tapasztaltam először, a balti országokban eltöltött szabadságom letelte után, ahova a Szovjet Írók Szövetségének meghívására utaztam. Nem kell Önt emlékeztetnem, hogy jóllehet a hivatalos meghívólevelet személyesen a szövetség elnöke adta át Önnek, a végén mint magánszemély utaztam el, nagy nehezen, hosszas huzavona és idegölő várakozás után. A Moszkvai Rádiónak adott interjúm során kifejeztem csodálatomat a "glasznoszty" és "peresztrojka" szavak csodálatos hatása iránt, amelyet a szovjet írott sajtóban, televízióban, és a köztársaságok társadalmi életében egyaránt tapasztaltam. Véleményem egyes füleket sérthetett, miként két hónappal később a Nyugat-Berlini Művészeti Akadémia irodalmi kollokviumán az írói szabadságról és alkotói körülményeiről "Kenyér és cirkusz" címen megtartott előadásom is. Ráadásul, noha hazánkban nincsen cenzúra, "A halál újságot olvas" című verseskötetem kézirata, amelyet a Cartea Românescă kiadó közlésre elfogadott, fennakadt a Szocialista Nevelés és Kultúra Tanácsának cenzúrarostáján, aminek nyomán feljogosítva éreztem magam, mint a kézirat egyetlen tulajdonosa, hogy külföldre juttassam ki. Bocsánatos legyen fennhéjázásom, de nyolc román és jópár idegen nyelven megjelent verseskötet, négy írószövetségi és egy akadémiai díj után gyanútlanul azt hittem, hogy professzionista író vagyok. Kezdtem elhinni, hogy szabadnak születtem, szabadon fogok meghalni, hogy a szabadság mesterségem nyersanyaga, és hogy nélküle nem létezhetek.
Mivel úgy érzem, hogy az Írószövetség egy, az írók érdekeit védeni hivatott szakszervezet, panaszt emelek Önnél, elnök úr, hogy mint a "România Literară" lap vezetője, hivatalosan megfosztott állásomtól, azzal az indokkal, hogy engedély nélkül résztvettem külföldi nagykövetségek fogadásain, és hogy különböző kapitalista és szocialista országok újságíróival, íróival és politikusaival találkoztam.
Szeretném emlékezteni Önt arra, amit már tObb alkalommal is kifejtettem: az írót közéleti személyiségnek tekintem, és amit mondok vagy gondolok, azt a nagyközönséghez címzem, ideológiai hovatartozástól függetlenül; hogy nem ismerek államtitkokat, hogy éppen a tragikus egzisztenciális és professzionális titkok lényegéből fakad egy esetleges mű, és hogy felfedésük, valamint a különböző bőrszínű és nemzetiségű emberekkel kialakított közvetlen kapcsolat révén rajzolódik ki egy írói sors. Feltehetően elfelejtette - de Ön is író, elnök úr, és együtt kéne együk azt a kenyeret, ami egyazon szabadságból származik, amit Ön tőlem megtagad azáltal, hogy megbüntet és munkanélkülivé tesz. Valószínüleg nem jutott eszébe, hogy közzé nem tett költemények tiszteletdíjából és egy indexre kárhoztatott aláírásból nem lehet egy kétgyermekes családot eltartani, aminthogy azt is elfelejtette, hogy amíg azt bizonygatja, hogy megszegtem egy hivatalosan nem közölt rendeletet, addig az Ön által vezetett intézmény Alapszabályzatának sarkalatos törvényeit durván megsértik, az Írószövetség négy éve bénult, a vezető testület pedig, melynek én is tagja vagyok, nem kap már engedélyt, hogy összeüljön. Egy pillanattal döntésének közlése előtt azt hittem, azért hívatott, hogy együtt írjunk alá egy tiltakozó levelet Vaclav Havel, cseh írótársunk letartoztatása és Solman Rushdie halálraítélése ellen. Nem így történt, elnök úr. Kár.
De evezzünk vidámabb vízekre, elnök úr, térjünk vissza a mi erdélyi levesünkhöz.
Egy héttel előbb az Írók Háza étkezdéjében Dan Deşliu költővel ücsörögtünk egy asztal mellett. Távózásunk után egy írótársunk szemtanuja volt egy groteszk jelenetnek, melyben három egyén - feltehetően földönkivüliek - veszetten keresték azt a tányért, amely testén egy pár szelet kenyérrel asztalunk sarkán árválkodott, és amelyet a pincér tévedésből a többi, ártatlan tányér közé tett a mosogatóban.A rakoncárlan "szófogó-datlan" tányér előkeríttetett.
A tOrténetet megsúgták nekem - suttognak, elnök úr, pletykálnak mindenütt - úgyhogy március 14-én visszatértem a helyszínre azzal az őrült ötlettel, hogy ellopjam a tányért. Társainkkal üldögélvén az asztalnál, Dan Deşliu és jómagam, e titok ismerői, meglepődtünk, amikor a pincérlány a kifliskosár helyett egy új tányérban - úgymond - frissebb kenyeret hozott. Dan Deşliu elemelte a rezgőkörös porcelántárgyat, és azzal a szándékkal csúsztatta táskájába, hogy majd otthon tüzetes elemzésnek veti alá. Hogy őszinte legyek, elnök úr, voltak kétségeim afelől, hogy az R. Sz. K. Írószövetségének éttermében a tollforgatók asztalain hallgatózó csészealjak száguldoznának. És mégis, elnök úr, az erdélyo lúdhúsleves problémája bökdöste szkepticizmusomat. Amit bizonyítaniuk kellett, hamarabb valóra vált, mint gondoltuk volna. Fényes nappal, az Írószövetség udvarán Dan Deşliu-t, amint éppen egy taxiba készült beszállni, megtámadta egy alak, kiragadván kezéből táskáját, amely egy tollat, egy kiflit és egy értékes porcelánmikrofont tartalmazott, majd futásnak eredt a Győzelem sugárúton. A költő tányértolvajüldöző tevékenysége és kétségbeesett kiáltozása eredménytelen maradt, a tömegével ott tartózkodó rendőrök tartozkodtak a közbelépéstől.
Mindezen vidám történetek után, amelyek érzéki csalódásnak tűnhetnek, nem kivánhatok mást elnök úr, mint jó étvágyat.
Bukarest, 1988. március 21.
Mircea Dinescu: A második nyílt levél az Írószövetség elnökéhez
Elnök úr,
Nem csodálkozom azon, hogy amikor a román egyház legkiemelkedőbb képviselői a szószékből szentesítik a falvak - és egyben templomaik - lerombolását, a Román Írószövetség elnöke is áldását adja céhtársainak leépítésére. De, kérdem én, hogy képes Ón és vezetőségbeli társai az emberek szemébe nézni, cikket írni az 50'-es évek bűntetteiről, visszaéléseiről és törvénytelen légköréről, amikor Ön személyesen felelős az ország kulturális és társadalmi életéből kirekesztett, megfélemlített írótársai ügyében?
Az a rendszer, amely V. Voiculescu-t bilincsbe zárta, Labis-t a villamos kerekei közé taszította, Blaga-t és Arghezi-t némaságra kárhoztatta, most újból visszatér, kezdeti hivatása szellemében, mint ideológiai és állami terrorizmus.
Egyes román írók rangfosztása - felső parancsra, melyet ugyanolyan tisztánlátás jellemez, mint a búzaföldek burgonyatermésének betakarítására kiadott rendeletet - felér egy kulturális katasztrófával, amelyek következményei Ön számára is nyilvánvalóak. Nem volt elég, hogy Constantin Noica, Mircea Eliade, Eugen Ionescu és Emil Cioran neve nemkivánatossá nyilváníttatott, a fekete névsorra Andrei Pleşu, S. A. Doinaş, Ana Blandiana, Al. Paleologu, Dan Hăulică, Mihai Sora, Dan Deşliu, Aurel Dragoş Munteanu, Dan Petrescu és Alexandru Călinescu is felkerült. És Doina Cornea nemes jellemét, tartását is ilyen galád, alantas módszerekkel kell büntetni?
Míg a szomszéd szocialista országokban újratemetik a sztálinizmus áldozatait, míg a félelem sok millió túsza szabadul a totalitárius terror igája alól, újra felfedezve a gondolatok szabad kimondásának emberi jogát, addig nálunk minden "rákúton halad", ahogy Caragiale profetikus átkában írva van.
Szeretném elkerülni, Elnök úr, hogy jelenlegi helyzetemmel kapcsolatban bármiféle tévedés lehetősége fennálljon, ezért egy rövid személyi ívet kitöltöttem az Ön számára:
Megközelítőleg száz napja házi őrizetben tartanak, mert interjút adtam a "Liberation" nevű francia baloldali lap újságírójának. Nem rendelkezem kannibál-mentalitással és a házam küszöbét átlépő idegent nem szokásom sem megverni, sem szőröstől-bőröstől bekapni, így hát, megvallom, a párbeszéd alatt úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Ám április 17-e óta nemhogy idegenek, de barátok sem nyernek belépést lakásomba, és én sem távozhatok onnan, mivel a nap 24 órájában strázsálnak az ajtóm előtt. Telefonvonalam attól a naptól kezdve megszakadt, levelet sem kaptam egy névtelen és vulgáris förmedvény kivételével, amelyben halállal fenyegettek meg. Az sem volt elég, hogy önkényesen kizártak a pártból és a "România Literară" szerkesztőségéből; hogy elvágjanak minden megélhetési forrástól, fordítói munkát végző feleségem Boris Pasternak - prózakötetét az "Univers" kiadónál megjelenése előtt betiltották.
Milyen ország az, ahol egy egyszerű, a mesterség nyugtalanságait és a társadalmi eseményeket feltáró interjú ily gyökeresen megváltoztatja az ember sorsát?
A Román Alkotmány melyik törvénye alapján itéltek el?
Milyen titkos törvényszék fosztott meg attól a jogomtól, hogy barátaimmal beszéljek?
És vajon miért lehetséges, hogy míg az írókat egyre jobban őrzik, a köztörvényes bűnözők idő előtt szabadulnak az oly eredeti szocialista humanizmus jegyében?
Ha egy rendszer a kölők tollfegyvere ellen katonai fegyvert szegez, már most kétes értékű posztumusz dícsőségre tarthat igényt.
Mivel az öngyilkosságot még tartom eredményes tiltakozási formának, (a fiatal névtelen mártír tette, aki télen a brassói sípályán felgyújtotta magát, visszhangtalan maradt, valószínű, mert hiányzik belőlünk egy ilyen tragikus cselekedet súlyos jelentésének felfogásához szükséges emberi nagyság) bejelenthetem, Elnök úr, hogy még élni akarok.
Bukarest, 1989. június 22.