Életrajz

Molnár Zoltán 1972. január 5-én született Marosvásárhelyen. Öt éves volt, amikor szüleivel Csíkszeredába, édesanyja szülővárosába költözött. Ott járt iskolába 1990. februárjáig, amikor az egész család áttelepedett Magyarországra, Komlóra. Csíkszeredában a Matematika Liceumba járt (ma Márton Áron Gimnázium).

Érettségi vizsgáját végül Pécsett tette le, a Nagy Lajos Gimnáziumban, kitűnő eredménnyel.

1991-től egy évig a pécsi Pécsi Tudományegyetem jogi karának hallgatója volt. Ott (...) igen rosszul érezte magát, és a következő évben a bölcsészkaron az esztétika szakra jelentkezett.

Rákos betegségéről 1992 nyarán szerzett tudomást, ekkor kezdődött az az élethalálharc, amelyet három éven át vívott, mint most már tudjuk, egyenlőtlen esélyekkel, s amelynek ideje alatt "érett korszakának" verseit írta.

1995 július 12-én halt meg, 23 évesen. Ennyi az egész életrajza, amely egy torzóban maradt élet főbb eseményeit jelöli ki, s egy korántsem befejezetlen, hanem megdöbbentően teljes életmű kereteit adja.

A legelső versek (...) 1988-ból származnak. A 16 éves Zoltán ekkor már kész költő (...), megtalálta alaphangját, és igen jól bánik a formákkal, ha nem is annyira bravúrosan, mint később. A mondanivaló és a kimondás módja még tisztulni fog, de (...) már ekkor ugyanazzal a kesernyés, tragikus humorral nézi a világot, amely egész rövid pályafutása alatt a sajátja marad. Ott van bennük az a mély szomorúság, amely úgy látszik már gyermekkorától elkísérte, az a különös látás, amellyel a világot mindig is nézte, ez a hamisítatlanul modern és ugyanakkor keresztény látásmód.(...). Zoltán költészete kezdeteitől az utolsó versekig hamisítatlanul modern, de keresztény tartalmuk egyre mélyebb, egyre kézzelfoghatóbban tapintható, még akkor is ha, vagy pontosabban éppen azért, mert témájuk sohasem theológiai vagy vallásos, mégcsak nem is filozófiai, csak filozófikus. Attól hiteles keresztény versek ezek, hogy a vallásos máznak, vagy szentimentalizmusnak, vagy spekulációnak, vagy szokványos hitnek még az árnyéka sem férkőzik hozzájuk. Csak helyzetjelentést adnak egy a múlandósággal és az örökkévalósággal, a szenvedéssel és a vigasztalással, a világgal és a Teremtővel birkózó lélek állapotairól, vagy még inkább állagáról.

És ott van már ezekben a korai versekben az abszurd játékra való hajlam, azok a csavarintások, amelyektől olyanok lesznek mint egy-egy zen koan, vagy, sokkal inkább, mint a pusztai atyák egy-egy története.

(...)

Az utolsó versek dátuma 1995, Zoltán halálának éve. Minden fent említett vonás jelen van ezekben, de mindegyik letisztultan. A formai bravúr elért a csúcsra, a mondatok kristályosan áttetszőek, a tartalom nem lehetne már ennél egyértelműbb, személyesen átélt.(...) Tökéletes és klasszikus kifejezései azoknak a pillanatoknak, amelyek életünkben talán a legfontosabbak: amikor tiszta, elfátyolozatlan elmével állunk a halál kapujában, és olyan dolgokat értünk meg az életről, a halálról, s ami a legfontosabb, arról, hogy kik is vagyunk valójában, amiket az életnek egyetlen más időszaka sem fedhet fel előttünk. "Örök vagyok de halandó/Percenkénti elmúlandó" és "Leszek zajnak csendessége/Apró résznek teljessége": ennél tömörebben és szebben nem lehet elmondani azt, hogy mi is az ember, "a látható teremtésnek" ez a "szemlélője és az értelemmel felfogható beavatottja, a földiek királya és az odafönti Király alattvalója", ez a "földi és mennyei, kérészéletű és halhatatlan, látható és értelemmel felfogható lény, aki középen áll a nagyság és a kicsinység között, aki egyszemélyben szellem és test, szellem a kegyelemért és test azért, hogy fel ne fuvalkodjék.", amint azt egy tizenhat évszázaddal korábban élt másik keresztény gondolkodó, Nazianzoszi Szent gergely megfogalmazta.

(...) A két dátum, 1988 és 1995 közti idő a gyors érés és a költői beteljesedés időszaka. Más esetben ez biztos lehetetlen lett volna, de itt volt a növekedésnek valami hihetetlen erős tápláléka, egy különös átok, vagy talán adomány: az emberi mértéket meghaladó szenvedés. (...) emlékszem az általa mesélt erdélyi történetekre. Az érzékeny gyermekben kitörölhetetlen nyomot hagyott a Ceausescu-rendszer embertelensége. Azután átkerültek Magyarországra, ami gyakran nem a megaláztatás végét, hanem a folytatását jelentette. Tudjuk, hogy nemegyszer milyen embertelen közönnyel, sőt kegyetlenséggel fogadják a magyarországi magyarok az Erdélyből átköltözőket. (...) A magyarországi magyarok, akik között meglepően kevésnek jelentettek szenvedést a Kádár-rendszer évtizedei (vagy csak hamar elfelejtették volna?) nem is sejtik, a pokolnak micsoda feneketlen bugyraiból jönnek a romániaiak, magyarok, románok egyaránt, és hogy micsoda sebeket hordoznak lelkükben. Nem mérik fel, hogy hideg, elutasító vagy agresszív magatartásuk gyakran már csak az utolsó csepp a pohárban, amely a teljes kétségbeesésbe, depresszióba, rákba taszítja a másikat. (...) <br/>

Zoltán magyarországi történeteire gondolok, amelyek őt egy évig tartó súlyos depresszióba taszították, s amelyeket nem lehet itt részletesen elbeszélni. A végén Zoltán nagy lelkierővel lerázta magáról a kétségbeesést. Ekkor iratkozott be a JPTE bölcsészkarán az esztétika szakra, ahol nagyon jól érezte magát. Kedvvel tanult, sokat és jól, s közben verseit csiszolgatta. A depresszióval való küzdelemben megtanult valamit, amire később nagy szüksége lett, valami elvehetetlen derűt és humort, finom iróniát. Ekkorra, 1992-re azonban mégis megjelent, mintegy a túl hosszú ideig tartó rossz lelkiállapot eredményeként, vagy másért, ki tudja, elvégre ott volt közben Csernobil is : a rák.

Ami persze Csernobilt illeti, arra Zoltán is gondolt, s mint minden, ez is groteszk vidámsággal csapódott le benne, egy csernobili ló képében (Csernobilnál ...., 1992).

A rák Zoltánban talán csak 1992 nyarán jelent meg, pontosabban akkor ismerték fel, de a versekben különös módon már hamarabb is felbukkan, mint valami prófécia: "A füstnek kacaghatnékja támadt,/ rákot táplál korhadt tüdőkben" (Pusztulás? Adagio, 1990-91). Gondolta-e ekkor Zoltán, hogy pár év múlva az ő korhadt tüdején is ott táplálkozik majd a rák? S egy másik megérzés: "reménye vak cédája léha/ ébrentigrise alvarák", s a vers így folytatódik: "megköszörüli rőt halálát/tülölésére nincs esély/ kitörési vágyán a Teremtő átlát/ sűrű és felettéb setét a héj" (Önéletrajz). A vers dátuma ugyan 1992-93, de Zoltán maga mutatta nekem azzal a megjegyzéssel, hogy amikor ezt írta, még nem is sejtette, hogy maga is rákos (lesz). A költemény tehát 1992 elején születhetett, azelőtt hogy az év nyarán a betegséget felismerték volna, s az 1993-as évszám a datálásban azt jelenti, hogy Zoltán ekkor csiszolta végső formájára.

Félreértés ne essék, amikor azt mondom, hogy az emberi léptéket meghaladó szenvedés táplálta Zoltán verseit, ezzel egy percig sem állítom, hogy pusztán a gyötrelem adja a versek kivételes erejét. Ha a szenvedés elég lenne, akkor csak valami szörnyű betegségbe kellene esnünk, hogy jó költő váljék belőlünk. Ez azonban nem így van. A szenvedés csak különösen éles helyzetet teremt, alkalmat arra, hogy megnyilatkozzék a lélek nemessége és az értelem ereje. Ezeket a tulajdonságokat hozta elő Zoltánból a rák, amelyet kemény ellenállással és Krisztusba vetett mérhetetlen bizalommal viselt, s amelynek állapotait, azok filozófiai-metafizikai jelentésével együtt, a tiszta értelem derűjével regisztrálta. (...)

Egyfelől a lélek küzdelme, gyakran rettegése, kétségbeesése, reményvesztettsége, s ezeken az állapotokon keresztül mégis reménysége, bizalma, hite, szeretete, másfelől pedig az értelem csendes, humoros derűje ("Leszek zajnak csendessége/ Apró résznek teljessége") adták Zoltánnak azt az erőt, amellyel túl tudott emelkedni betegségen és halálon, azt az erőt, amely ott érződik a kristályosra csiszolt verssorokon, s amely a végtelenbe és az örökkévalóságba vezető utat mutatja nekünk:


Leszek, voltam, de most vagyok
megtehetem, mit akarok
de a végesért mit tegyek --
ha a végtelen én leszek?

(Napraforgó ..., dátum nélkül, de szerintem az utolsó versek egyike)

Részletek Perczel István "Ébrentigrise alvarák" című előszavából (Molnár Zoltán: Az utolsó előtti mosoly)